A nagy fogás

 

Hangos csattanás kiséretében csukta össze a könyvet, majd az ölébe ejtette. Míg bal keze a nyakában lógó törölköző végét kereste, fennhangon morfondírozott:

-A fenébe a kánikulával!  Alig múlt tíz óra, de már nem lehet megmaradni a stégen.

Meglelte amit keresett, és törölgetni kezdte vele izzadt homlokát, halántékát, de még a tarkóját is. Vékony inge csirízként tapasztotta hátát a nyugágy vásznához.

-Az izzadtság csípi a szememet, a könyv fehér lapjairól visszaverődő napsugág elvakít, és ugyanezt tükrözik vissza a Balaton hullámai is. Így még az úszót sem látom rendesen. Honnan tudjam, mikor harap a hal?

Erősen hunyorítva a poharát kereste a kis asztalkán. Üres volt. Csak egy jégkocka olvadozó szeglete emelkedett ki erőtlenül a pohár fenekének síkjából, néhyány csepp felolvadt önmagában úszva. Kiitta azt is, majd a mobilja után nyúlt. Itt az ideje utánpótlást rendelni.

Amikor fél kilenckor megérkezett a nagy kaland színhelyére, igencsak  nehéz volt rábeszélnie a kávézó pincérét, hogy a stégen szolgálja ki. Persze az odacsúsztatott ötezres meghozta a várt eredményt. 

„Mint mindig” –nyugtázta vigyorogva.

A napot erős feketével kezdte, hogy egy kicsit felébredjen, de azt gyorsan követte az első jeges whisky is.  Immár a negyediket készül megrendelni. Ez is hozzátartozik a férfivá váláshoz, akárcsak a zsákmányszerzés – a horgászat.

„Ha ezt letudom” – gondolta – „jöhet a vadászat. Meg a túlélő túra.”

Persze, először a mai napot kell túlélnie. Lehetőleg sikeres halfogással. Jó lenne valami fenevad, de már egy satnya keszeg is sokat javítana pillanatnyi hangulatán.

„Hol késik az a fránya pincér? Jaj neki ha útközben felmelegszik a pia!”  – titkon ugyan tudta, a meleg italt sem küldené vissza, hisz nem biztos, hogy kibírná a következőig, még ha futna is vele az a mihaszna csapos.

Hetekig készült a mai kalandra. Tudatosan, semmit sem elkapkodva. Leállt elbeszélgetni más, tapasztalt pecásokkal, kikérte a horgászboltok eladóinak tanácsát, megvásárolta a legjobb felszerelést  – csak különféle csaliból van nála vagy egy tucatnyi – és nem feledkezett meg a szakirodalomról sem. A könyvtárban kimondottan valami olyat kért, amiből megtudhatja hogyan kell nagy halat fogni.  Igaz, elolvasni még nem volt ideje, de belelapozott. Gondolta majd ma, pecázás közben továbbképzi magát. Csak ne vakítaná ennyire a nap. Lehet, hogy hozat a pincérrel egy napernyőt. Pénz kérdése...  Majd a következő whiskynél... 

Egyre laposabbakat pislogott a nagy melegben, mígnem szemei csukva maradtak... 

 

  A pincér letette a teli poharat az asztalkára, és felemelte a stég deszkáiról az odaejtett keménykötésű könyvet.  Mielőtt azt is a pohár mellé helyezte volna,  szeme megakadt a fedőlapon:

„Ernest Hemingway:  Az öreg halász és a tenger”

 

*

 

A pilóta

 

 

A motor bömbölésén keresztül is hallani lehet, ahogy a süvítő golyók feltépik a szárny vászonborítását. A bordázatot is találat érhette, mert hatalmas reccsenés kíséretében erős lökés fut végig a gépen, egészen a koponyám belsejéig.

Ösztönösen magamra rántom a botkormányt, a repülő azonnal reagál. Nyüszítve az égnek szegezi orrát,  és villámgyorsan törünk a Nap felé. A magasságmérő helyett, a törzsre ragasztott pamutszálat figyelem. Jövőmet a helyzetéből próbálom kiolvasni.

- Csak túl ne húzzam a gépet...  – Ha a sebesség - emelkedési szög aránya kibillen az egyensúlyból, cserben hagy a felhajtóerő, és nem leszek több egyetlen zuhanó kőnél. Ebben a magasságban szinte lehetetlen megfogni a masinát, mielőtt...  Mielőtt becsapódna.

A gázkart teljesen előre tolom, és még mindig feszítem, de többé nem mozdul.

Már szinte függőlegesen repülök, miközben a túlterheléstől belepréselődöm az ülésbe.

Eggyé válok vele. Szám sarkából vékony nyálcsík indul útjára, hogy a pilótasapka szegélyét leküzdve a fülemben kössön ki. Sosem fogom megszokni ezt az érzést.

Röppályám eléri a körív felső szakaszát. Továbbra is felfelé haladva lassan fejtetőre állok. Közben a motor egyre jobban erőlködik, apró olajcseppeket prüszkölve a szemüvegre és az arcomba. Letörölném a sálammal, de túl nehézkes minden mozdulat.

Csökken a rám nehezedő nyomás, és egy pillanatra súlytalanná válok. A repülő hangja  is duruzsolássá szelídül. Néha kihagy, mintha a nagy megerőltetés után levegőért kapkodna. Gyomrom egyetlen sóhajjal igyekszik kiszabadulni testemből, de újra magával ragadja a gyorsulás.

A looping csúcspontján átesve egyre sebesebben közeledünk a Föld felé. A duplafedelűm és én. Összeszokott páros. Újra növekszik a túlterhelés, de ez most más. Sokkal légiesebb. Émelyítőbb.

A légzésemre koncentrálva igyekszem minél tökéletesebben végrehajtani a manőver utolsó szakaszát. Itt dől el minden. Mire újra vízszintesbe kerülök, a géppuska csöve fölött megpillantom az ellenséges repülőt. Sikerült mögé kerülnöm. Pancser! Ujjam a fegyver ravaszán, tüzelésre készen.

A következő pillanatban, hátulról erős ütések  érik a vállamat. Egy egész sorozat. Miközben körülöttem minden ködbe borul, egy vékonyka hangfoszlány tör magának utat a tudatomig:

-Nagyapa! Add már ide a joystickot! Én is szeretnék játszani.

 

 

*

 

Pénz nélkül - gazdagon                                                                        

 

 -  A téma adott. Tessék rá írni valamit!

 - Jól van, no!  Csak előbb tisztázzuk a fogalmakat, vagyis azon, hogy „pénz nélkül”, nincs mit tisztázni... Ellenben, mit jelent a gazdagon, vagy egyáltalán a gazdag kifejezés?

-Vagyono...

-Állj! Nem a szinonímákra vagyok kíváncsi. Magára a szó jelentésére. Sok pénzt is jelenthet, de ez most nem jön számításba, hisz üti a cím első felét: - Pénz nélkül...

- Mondjuk az eddigi írásod igen gazdag szóismétlésekben.

- Jópofa vagy! De nem is mondasz hülyeséget...

-Persze. Hisz én, te vagyok.

- Maradj most békén, mert megint elveszítem a fonalat! Milyen gazdagság létezik még? Annó, egy nevelőm azt mondta...

– Az enyém is volt!

- Jó, a miénk. De csönd legyen! Szóval egy felnőtt, akinek rövid ideig a gondjaira

voltam – voltunk – bízva, azt mondta: „Nincs nagyobb gazdagság a lelki gazdagságnál.”

- Egy másik „nevelő” meg azt: „Boldogok a lelki szegények, mert övék...” 

- Ne keverd össze a boldogságot a gazdagsággal! Vagy egy lenne a kettő? Meggondolandó. Még majd visszatérünk rá. Most a gazdagság fajtáit vesszük lajstromba.

- Megvan! Ötletekben gazdag!

-Igen. Azon kívül képzeletben, érzelmekben, időben...

-Időben? Olyan nincs is!

- De van! Időmilliomos. Bár, nem feltétlen pozitív jelző. A sors fintora, hogy nekem soha nincs időm, pedig ezernyi dolgom lenne. Amikor meg, éppen betegség, esetleg munkanélküliség miatt tétlenkedem, nincs kedvem semmihez. Az ezernyi elintéznivalóhoz sem.

- Most te kalandozol el...

-Gazdag baráti kör, gazdag kapcsolatok...

-Itt a gazdag jelzőként szerepel.

- Ne gyere a nyelvtannal, nem értesz hozzá. Akkor is folytatom! Olvastam valahol, hogy egy önerőből milliomossá lett üzletember azt nyilatkozta, elvehetik az összes pénzét, csak a kapcsolatait hagyják meg és egy éven belül újra gazdag lesz.

-Tapasztalatban.

- Tessék???

- Tapasztalatban is lehet valaki gazdag.

-Ja?! Igen. 

-Rájöttem! A gazdagság az az állapot, amikor valamiből az átlagnál többet birtokolsz. Ez lehet pozitív, de akár negatív dolog is.

- Egyenlő ez a boldogsággal?

- Van amikor igen. Személyfüggő.

-De, hogy kötődök én a címhez?

- Mi.

- Mi mi?

- Azt akartad mondani, hogy kötődünk MI a címhez.  Egyszerűen. Nincs egy árva vasunk sem. Elvitte a kezelés.

- De miben vagyunk MI gazdagok?

- Hát SZEMÉLYISÈGEKBEN...

 

*

 

Frankcsapda 

Egyenletes, halk zümmögésre ébredt. Szemhéjja pánikszerűen pattant fel.

Lenyomott egy gombot, majd gyorsan körbehordozta tekintetét a sötét fülkében, rutinszerűen pásztázva a műszerek alig megvilágított kijelzői fölött. Csak amikor másodszor is megbizonyosodott róla, hogy semmi nem változott az utóbbi negyedórában, lazult el újra.

- Ismét elaludtam - nyugtázta fennhangon, amitől megrettent. Nem, mintha lett volna bárki is a hajón, aki hallhatná szavait, de odakint az űrben - tudta jól - ott lapul a vadász, ugrásra készen.

"Legalább három, technikával és legénységgel túlzsúfolt felderítőhajó kutat utánam ebben a pillanatban" - gondolta - "Bár igazából, az ilyen horderejű ügyeknél, öt hajóból áll a szabványos vadászegység..." 

Ő pedig a préda! Ez kevésbé zavarta, hisz kora ifjúsága óta "csatázott" a hatóságokkal. Régi csempészcsaládból származik. Generációk óta a vérükben van a repülés. Kiképzése vetekszik a legelitebb alakulatok beiskolázásával. Kemény tanítója - könyörtelen apja mellett - a nagybetűs élet volt. A PAPA minden alkalmat kihasznált, hogy hatalmas pofonokkal vagy egyéb kínzásokkal büntesse a legkisebb hibáért is. Szemében Frank sosem látta a szeretetnek még csak a szikráját sem. Pedig hogy vágyott rá. Vagy egy elismerő szóra... Érezni, hogy büszke rá a vén róka. De nem. Ez az ajtó mindvégig zárva maradt előtte. Még akkor is, amikor az öreg a saját életét dobta el, hogy ő megmenekülhessen.

"A halálod pillanatában is csak szemrehányás volt a tekintetedben, apám! Egyébként is feleslegesen áldoztad fel magad, hisz elkaptak. Nem tudtam meglépni. Kővé dermesztett a tudat, hogy még az utolsó pillanataidban is csalódtál bennem. De később megszöktem! Az ítélethirdetés után... Gályarabságra ítéltek az átkozottak. Hát nem! Inkább meghalok! Még az is jobb a gályánál!"

Gondolatmenetét az ismételten felcsendülő halk zümmögés szakította félbe. Gyorsan lenyomta a gombot, és elvégezte a rutinellenőrzést a műszerfalon. Ilyenkor - ha ébren ült - idegesítően hatott rá a tizenöt percenként megszólaló vekker, de szükségesnek mutatkozott. A múltkor is elaludt, elaludtak... Ebből lett a tragédia...

A bírósági tárgyalás előre megrendezett komédia volt. Akár csak az utolsó fuvar, a tökéletes csapda. Még a "hamis papírok" is hamisítva voltak. A hadügy minden elképzelhetőt mozgósított, hogy őt - az apjával együtt - gályára küldhessék. Ez csak félig sikerült, hisz az öreg csempész ekkor már messze járt. A gyors orvosi intervenció ellenére sem tudták megmenteni az agyát...

Aznap kettejüket ítélték gályára. A másik egy igen szemrevaló, gömbölyded, mégis izmos testtel rendelkező nő. Macskaléptű és hajlékony. Egy arcizma sem rezdült, amikor felolvasták az ítéletet.

"Pedig micsoda pazarlás. Kár érte. Most érhetett a harmincas évei közepére. A legszebb női kor" - gondolta Frank. Érezve, ahogy a hormonok működésbe lépnek testében, még a kegyetlen ítélet árnyékában is.

Valamikor kiskorában, egy múzeumban látott néhány kétdimenziós filmet, állítólag a huszadik századból. Az egyikben a főhőst gályára küldtek, evezni a végkimerülésig. Akkor mosolygott a filmen, nem is sejtve, neki is hasonló sors jut majd... ...és mégsem...

Körülbelül száz évvel Frank születése előtt fejlesztették ki az első - teljesen automata - önállóan operáló csillagközi csatahajókat. Az elképzelés jó volt, a kivitelezés is, de a terv mégsem vált be. A legmodernebb számítógépekkel és haditechnikával felszerelt hajók, egymás után vesztek el. Kétévnyi hibaelemző kutatás után kristályosodott ki: a tökéletesen dolgozó számítógépek túl logikusak. A hadviseléshez, a megfelelő hadicsel kidolgozásához hiányzik belőlük az emberi absztrakt gondolkodás. Ekkor született az első gálya. Egy önkéntes pilóta agyát kiemelték testéből, majd mesterséges táptalajra helyezve összekötötték az űrhajó fedélzeti komputerével és minden érzékelőjével. Ha úgy tetszik, mechanikus testet kapott. Egyetlen hibája a folyamatnak, hogy visszafordíthatatlan. Ezért, néhány megszállott önkéntest leszámítva, nem akadt legénység az új járművekhez. Az uralkodó ekkor módosította a törvényt, miszerint, visszaeső gazemberek - főleg ha jó pilóták - a száműzetés helyett hadrendbe állíthatók az új Kiborg gépeken. Ezzel módosult a gályarabság fogalma.

Halk zümmögésre ébredt. Riadt gombnyomás... Ellenőrzés... Nincs változás. Mióta is? Három hete. Vagy több? Ki tudja. Megnézhetné a fedélzeti naplót, de már nem vezeti... Minek? Amióta ebben a "ködben" bujkál, minden mindegy. Itt túl nagy az elektromágneses interferencia ahhoz, hogy a letapogató szenzorok megtalálják.

Tökéletes búvóhely.

Kezdetben még lőttek ki rá találomra néhány jelzőrakétát, de aztán az is abbamaradt. Úgy látszik, rájöttek, eltalálhatják, és akkor meghal. De NEKIK élve kell. Különben feleslegessé válna az egész hercehurca.

Kitekintett a jobboldali kis ablakon. Csak szürkeség, más semmi... Se csillagok, sem űr...

Csak a lélekvesztőjét körbeölelő csillagközi por. A "köd" amely lassan a lelkét is belepi. A várakozás, a semmittevés és a feszültség kikezdték idegrendszerét. Jó lenne tudni, hol vannak az üldözői. De akkor sem venné észre őket, ha közvetlenül mellette húznának el.

Aktív letapogatást nem mert alkalmazni, hisz elárulhatná a keresősugár. A hajó létfenntartó rendszerének működését is a minimumra csökkentette. Csak semmi árulkodó kisugárzás. Interferencia ide, vagy oda...

Egyenletes halk zümmögés... Gombnyomás... Műszerfal... Magány! Egyszeriben nagyon hiányzott neki Esther. A lágy hangja, durva modora, a szaga, kíváncsi szemei és a folyamatosan követelődző teste... Húúú! Az a csillapíthatatlanul mindég éhes test...

A tárgyaláson látta meg először, és többé nem tudta levenni róla a szemét. Akarta. Nagyon. Az életénél is jobban! Az ítélethirdetés után, együtt szállították őket a végrehajtás színhelye felé. A kis rabszállító rakétán - a pilótán és rajtuk kívül - csak két felfegyverzett őr tartózkodott. Frank szinte megigézetten bámulta a nőt. Leplezetlenül. Az pedig visszabámult. Pimaszul. Egyszer, még mielőtt a fegyőrök bármelyike is reagálni tudott volna, Esther két kézzel megragadta rabruhája elejét, és egyetlen mozdulattal feltépte. Alóla kibuggyantak kemény, kerek mellei, a hatalmas udvarú bimbók kíséretében. Talpra ugrott.

- Gyere! Még egyszer szeretném érezni magamban a férfit, mielőtt átalakulok! - kiáltotta.

Erre Frank is felugrott. Kinyújtott karokkal indult el a nő felé. Az, egy váratlan mozdulattal ellökte magától - egyenesen az egyik tanácstalanul álló őrre - majd gyors fordulatból altájon rúgta a másikat. Miután a rabkísérő fájdalmában megrogyott, és félig megfordult, az amazon megbilincselt kezei hátulról a nyaka köré tekeredtek...

Közben Frank is magához tért. Gyorsabban ocsúdott fel a bagzási mámorából, mint a meglepett foglár. Kihasználva a lökés adta kinetikus energiát, orrnyergen vágta ellenfelét, akinek az arcát pillanatok alatt elöntötte a vér. Még egy kétkezest mért a gyomorszájra, majd a fegyvertáska felé nyúlt. A sugárpisztoly gyors villanása és... egy ellenféllel kevesebb. Célba vette a másik férfit, de már nem lőtt. Az élettelenül csüngött Esther bilincsének ölelésében. A "sofőr" észre sem vette, mikor szenderült át egy jobb létre... Szabadok voltak. Ő, a kiváló pilóta és mellette a legjobb - valamint legszexisebb - navigátor. Megindult a hajsza. A rabszállító nem rendelkezett semmi extrával. Lassú is volt, rövid hatótávolságú, álcázó berendezés nélkül...

Halk zümmögésre ébredt... Idegesség és rutinteendők. Hol is tartott gondolatban mielőtt elnyomta az álom? ...A szabadság első pillanatai...

Amikor letértek a megadott pályáról, a rendszer automatikusan riasztotta az illetékeseket. Holdárnyékba kerülve besodródtak egy hajótemető roncsai közé. Lekapcsoltak mindent és lapultak, míg üldözőik elhúztak mellettük. Később szeretkeztek. Majd megint... ...és ismét... Ki tudja hányszor a kétnapi várakozás alatt. Orrvérzésig.

Negyvennyolc óra elteltével már feltételezhető volt, hogy sokkal távolabb keresik őket, így rövid tanácskozás után útra keltek. Kihasználva Frank kapcsolatait hamar lecserélték a "meleg" járművet egy fürge, némi komforttal ellátott csillagközi hajóra.
Esther egyik ismerősétől - súlyos anyagi juttatások árán - szereztek egyet a legmodernebb álcázóberendezések közül. Úgy érezték, övék a végtelen...

Egyenletes, halk zümmögés... Gombnyomás... ... ...

"Mégis megtaláltak bennünket. Alig három hét leforgása alatt" - morfondírozott - "Túl magabiztosak voltunk. Nem is vettük észre a jöttüket, éppen egy aktus "fáradalmait" pihentük ki. A nő oly édesen aludt a mellkasomon... Elszundíthattam... Az átkozottak viszont biztosra mentek. Ismerték az álcázó működési frekvenciáját. Esther ügyfele árulhatta el. Az én kapcsolataim tudják, aki beszél, az halál fia. Előbb, vagy utóbb. Inkább előbb! Meg is érdemli a ribanc, hogy elkapták! Csak ne hiányozna annyira..."

Eltűnődött még azon, hogyan sikerült ismét olajra lépnie. Aktiválta a hajó önmegsemmisítő rendszerét, és bezárkózott a budira. A rohamosztag gyorsan elhagyta a fedélzetet, de a járművet vontatósugár alá vették.

Miután előbújt, leállította a visszaszámlálást, egy jól sikerült lövéssel függetlenítette magát a csatahajótól és a gázra lépett.

Hamarosan útjába került a "köd". Azóta itt dekkol. Mióta is? Három hete... Vagy több?... Lényegtelen...

Halk zümmögésre ébredt. Csak lassan, nehezen tért magához. Az egész testét valami furcsa zsibbadás fogta el. Mintha egy függőleges alagútban zuhanna lefelé.

Hangokat hallott. Belülről...

- Kész. Felfuttathatod az utolsó rendszert is.
- Már folyamatban van.
- Akkor ideje lelépnünk. Jobb, ha minden technikus hajón kívülre kerül, mielőtt az új pilóta teljesen felébred. Nemsokára őt is csatarendbe állíthatjuk.

Frank elméje tisztulni kezdett. A szájában valami idegen, fémes ízt érzett. Szemei a csillagok végtelenét pásztázták, füleiben pedig a pulzárok és a tér elektromágneses háttérzaja duruzsolt lágyan...

 

                                                      *  

 

 

Egy díjátadás margójára  (Új)

 

Énem őre,

tiszta tükre,

vágyaimnak ismerője...

Ölts alakot!

Megidézlek!



– Hát már megint ég a ház? Mit akarsz?

– Tudod te azt. Különben is én kérdezek, és te válaszolsz.

– Vagy fordítva. Ezt a meccset egyszer már lejátszottuk. Biztos, hogy le akarod írni? Egyáltalán. Miért vetetted fel ezt a témát?

– Láttam az arcokat. Segíteni akarok.

– Nekik vagy magadnak? A te arcod sem volt különb.

– Nekünk.

– Jó. Akkor most visszamegyünk a díjkiosztó előtti szünetbe... Mit látsz?

– Kedélyes cseverészőket. Mégis, mintha „szaga” lenne a várakozásnak. De a szemek többségéből a remény tükröződi vissza.

– Persze. Remélnek. Reménykednek. Pedig sokkal több a szempár, mint az elismerő oklevél. Te is reménykedsz?

– Nem. Ismerem a kategória egy másik írását is. Jobb az enyémnél.

– Elfelejted, hogy velem beszélsz!? Újra kérdezlek.

– Jól van na! Persze, hogy reménykedem. Szeretném...

– Mint mindenki más.

– És még minden lehet...

– Éssel nem kezdünk mondatot.

– Nem ezért vagyunk itt!

– Lassan vége a szünetnek. Mi az a mozgolódás a terem közepén?

– Úgy látom, átrendezik az ülésrendet. Egyeseket megkérnek, hogy ott középen foglaljanak helyet. A nyerteseket. Végre megtudom. Mindjárt jönnek...

– Ködös lett a tekinteted.

– Vesztettem! A másik írás alkotója most foglal helyet.

– Azt mondtad jobb nálad. Meg azt is, hogy annyira nem veszed komolyan az egészet. Nem lényeges, és...

– Hát jó. MOST lényeges! Ezt akartad hallani?

– Egy álarccal kevesebb!

– Fulladj meg! Még lehet egy második díjazott is. A verseim...

– Ja, hogy most hitegeted magad. Ugye nem kell kimondanom azt, amit te is tudsz?!

– Hallgass! Kezdődik. Hallani akarom a felhozatalt.

– Ez az! Foglald csak le magad, ha tudod! Vagy csak úgy teszel?

– Hiába gúnyolódsz, tényleg érdekel. Látni akarom, lett volna-e akkor esélyem, ha mással zsűriztetem a novellámat.



– Vége. És? Lett volna?

– Nem hiszem. Az írások többsége jó. Néha a – Hol vagyok én ettől? – érzés kerített hatalmába. Nem tudok, nem AKAROK írni. Kész. Befejeztem!

– Ó! Az önsajnálat langymeleg mocsara. Mint a magzatvíz az anyaméhben. Abba viszont nem lehetett belefulladni.

Mondd csak ki amire gondolsz! Hogy túl jó vagy nekeik. Ugye? Elég egy kis „igazságtalanság” és a művész úr mindjárt megvonja zsenialitását a pórnéptől.

– Fogd be! Egy szavamba kerül és eltűnsz!

– Így is úgy is eltűnök. Vagy most, vagy ha már lelket öntöttem beléd. Ha most... Nos, vajon melyikünk veszít?

– Akkor se fölényeskedj! Nem tetszik a hangszíned.

– Így legalább nem a képzelt sebeidet nyalogatod. Mellesleg megindult a nyüzsgés. Ideje gratulálni a nyerteseknek. Csak előbb szedd rendbe az ábrázatod!

– Könnyű azt mondani.

– Te ismételgetted folyton, hogy nem is olyan fontos ez a megmérettetés. Hát viselkedj aszerint! Nem tanultál semmit az elmúlt négy évtizedben?

– Különben tényleg örülök. Ha valaki, hát ő megérdemli. Ráadásul, egy közülünk.

– Naugye! Pislákol még némi értelem odabent. Akkor menj!

– De, kínos! Zavarban vagyok.

– Mint mindenki. Ő is. Csak most egy kicsit könnyebb helyzetben van. Indulás!

– Megyek. Nem túl savanyú az ábrázatom?

– Nem jobban mint a többieké.

– Kösz a semmit. Nagy segítség.

– Nem az érzéseidet kell palástolnod, hanem azt érezned, amit mondasz. A zavarodottsággal pedig ne törődj! Úgy ni.



– Újra itthon. Segítettem?

– Igen. De ugye nem baj, ha nem köszönöm meg? A modorod miatt.

– Már megszoktam. Sosem voltál egy udvarias fickó. Pedig nekem köszönheted, hogy megírtad ezt. Apropó írás! Úgy rémlik, azt montad, hogy abbahagyod.

– Az akkor volt.

– Szóval kiheverted.

– Ki.

– Lesz még ilyen tapasztalat, ha írsz.

– Tudom.

– Okosabban kezeled majd?

– Nem hiszem. De ez is benne van a pakliban. Meg az is hogy...

– Mégis befejezed?

– Nem. Megtanulok írni.

Oldal: Novelláim
Graffitik a Lélek falán! - © 2008 - 2024 - irka-firka.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat